naagyon sokan élünk a Földön. (állítom azt is, hogy nem csak a Földön van élet az univerzumban.)
naaaagyon sokan élünk Magyarországon.

ez mind szép, de attól még, hogy itt élünk, észrevesszük vajon azokat a kis dolgokat, amelyek sokszor emberibbek a beszédnél, és sokkal inkább jellemzőek egyenként mindenkire? hiszen ezekben a pillanatokban nem tudatos a cselekedet, és a reakció.

Jöttem ma haza, és egy nagy busz várakozott a pirosnál. megannyi kisiskolás tapasztotta belül az üvegnek az orrát, és integetettek boldog-boldogtalannak, nevettek, ha visszajelzést láttak, meg akkor is ha nem.
A kisgyerek már csak ilyen, szeretnivaló, vicces, fogékony a világra, mindent tudni akar, szóval (általában) pozitív energiát sugárzó lénye a Földnek.

de a munkából hazasiető, vagy az éppen ebédszünetet tartó ember hagyja magát kizökkenteni a menetelésből?
lehet hogy sok embernek pont erre lenne szüksége, hogy az ilyen dolgokat észrevegye, s ilyenekkel aranyozza be a napját.

ebből a példából kiindulva nagyon sokat elárul az emberekről az, hogy miként reagálnak.

vidáman visszaintegetnek, vagy magukban azt gondolják, hogy "hülye kölykök" s mennek tovább? mindenkiek a saját dolga eldönteni, de nem kéne eldobni magunktól a szép dolgok adta lehetőségeket.

Az idősek megérdemelnek egy külön bekezdést, hiszen mindenhol ottvannak, ugyanúgy, mint az én korosztályom, vagy mások.
buszmegállói jelenet: mellettem állt egy bácsi, s messziről ki lehetett szúrni, hogy jön egy rendkívül divatos lány, akinek gatyája direkt teli volt plusz anyagokkal, s felesleges gombokkal. még az én szememnek is meglepő volt, nem hogy még a bácsiénak, aki még hosszú perceken keresztül nézett a lány után.

az is aranyos, amikor vagyok a buszon, keresem az (tr)iPodon az éppen hallgatni kívánatos dalocskát, s először csak sandákat nézegetnek felém, majd általában megkérdezik, hogy ez akkor most mi is igazából, és hogyan tudom rátenni a zenét, és hogy kell használni, és egyéb kérdések, melyek nekem, s az én generációmnak természetesek, de nekik sokkal kevésbé.

szeretem a buszozást.

-mert lehet integetni ismeretlen kisgyerekeknek, akik utána egészen addig amíg ő az anyukájával, vagy én le nem szállok, addig biztos hogy nagy csillogó szemekkel méregetni fog
-mert a nénik abszolút beszélgetésre sem érdemes témákat oly hosszasan és mélyrehatóan tudnak elemezni, hogy az mindenképpen említésre méltó,
-mert midnenféle ember van, akiket meg lehet figyelni, és lehet azon gondolkodni, hogy vajon mit csinál, hova megy, min gondolkozik, nehéz napja volt-e?
-mert úgy el lehet gondolkodni, hogy a végén egy buszmegállóval később száll le az ember...

szerintem az emberek alapvetően fogékonyak egymásra, meg a környezet kis rezdüléseibe, amikbe lehet kapaszkodni, amikre szívesen visszagondol, hogy "nahát, ilyen is volt"

ezt saját példákból érzékelem többek között.

múltkor Pattival mentünk a buszon, és a 12 buszmegállóból 10-et teljes mértékben hangosan végignevettünk, mert csak úgy jött, mert fiatalok vagyunk és bóhóók; nah de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egy idő után csend lett a buszon, hallgatták, ahogy nevetünk,és a végén már csomóan velünk együtt nevettek, és egy néni, mielőtt leszállt, odaszólt nekünk, hogy: "Nevessetek kislányok sokat, olyan jó volt hallgatni"

buszon történt a következő történet is. miután megkaptam egy versmondó versenyre a kötelező versek listáját, melyek közül egyet kellett választani, busszal mentem haza. még ott elővettem a verseket, hogy eldöntsem, hogy melyiket szeretném majd megtanulni, s akkor is, (igaz, hogy egy ismerős) egy srác, (de annyira nem közeli) megkérdezte, hogy mit olvasok, miért, mutassam meg, szóval érdeklődött.

másik eset, amikor a téren kellett tanulmányrajzot készítenünk, az emberek kíváncsiak voltak, nézegették, hogy mit csinálunk, megnézték a nagy mappákat, kisgyerekek fagyisan maszatos képpel bohóckodtak körülöttünk.
(megjegyzem, egy párbeszéd nagymama és unokája között fel is került a rajzomra, lényegében az lett az egész kerete, hogy hogy sarkallja tisztálkodásra unokáját a néni, több-kevesebb sikerrel.)

szóval én tartom a véleményem; az ember egy kíváncsi, társas lény, akinek szüksége van az őt érő impulzusokra.

Nem jó érzés észrevenni a szerelmeseket? A fiú kesztyűje fekete, a lányé piros; olyan szép, ahogy megfogják egymás kezét, s váltakoznak a színek, mint egy zongorán, amin a fekete billentyűt közrefogó billentyűk nem fehérek, hanem pirosak.

Nem jó érzés az, amikor nagyon nevető embereket látok, és én is mosolygok velük, pedig még az is lehet, hogy azt sem tudom min nevetnek. Vagy fordított esetben, amikor én nevetek nagyon valamin (egészen gyakran) és látom, hogy a környezet is mosolyog, az is olyan... összefogás érzet, vagy nem is tudom... az mindenképpen közös, hogy emberek vagyunk...

Vagy a megható jelenetek, amikor a buszmegállóban sír a kiskutya a gazdája után, s az egész buszmegálló azt kérdezgeti egy emberként, hogy "hát veled meg mi történt, hol a gazdid?" és egy emberként sóhajtanak föl, amikor az egyik néni mondja, hogy a gazdája felszállt egy órával ezelőtt a buszra, s azóta itt sír...
s valóban, próbált felszállni az összes buszra ami megállt, s kereste a gazdáját.

az a helyzet, hogy szeretem a pillanatot teljes egészében megélni.

az nem jó, amikor zenéthallgat az ember, s annyira átszellemül, hogy már az ütemére lépked? vagy amikor a környezethez, vagy a tájhoz köti a dallamokat? amikor annyira tökéletes lesz egy utazás vagy egy séta az oda illő zenével, mintha valami festményben léteznénk az adott percben?

ezért van az is, hogy tudom, hogy Korsika melyik szám alatt csókolt meg először, s e miatt a felfogás miatt tudom teljes mértékben felidézni, hogy mit éreztem akkor; hogy hogy dobogott a szívem, hogy hogy szúrt a szakálla, hogy mennyire jóvolt, és  hogy mennyire boldog voltam...

Igen, ezek mind azért vannak, mert szeretem az adott pillanatot teljes mértékben kiélvezni, és minden olyan impulzust megfogni körülöttem, ami építheti bennem a boldogaság érzetét...

Én így élek, és szeretem!

...Korsit.

Annyira hogy azt el sem tudom mondani.

 Egy kicsit az agyára mentem amíg a pajtikhoz tartott Bp. buszain, majd utcáin, íígy MOOST egy kicsit leírogatnám, hogy miért is jó hogy van; Ő lesz az én mai blogom központi szereplője...
Mert amugyis, lesz még máskor is Ő a blogom témája, nem egyszer nem kétszer, nah de most eljött az első alkalom, hogy voilà, írjak Róla, akit annyira szeretek, hogy azt még az első sor óta most sem tudom elmondani, jelen esetben leírni.
Csudaszemély, annyira kívánok minden szerettemnek egy ilyen embert az életébe, na már nem Őőt, hanem valaki olyat mindegyiknek-egyenként! egy-teljesen-övéét-sajátot, aki olyan fontos, és olyan boldogság-termelő képződmény lesz az életükben, mint nekem már lassan 7 hónapja Korsika.

*(és héééééé a blog nem csak arra való, hogy világot váltsak az eszmefuttatásaimmal!)*

és amit 2010. január 11-én kiemelek.... hogy miért is szeretem Őt ma, mi a kiemelt csudatulajdonsága (mert állítom, hogy csoda, hogy Ő van, és főleg, hogy nekem!)
nah szóval ma azért szeretem, ...

...mert elvisel

ami abszolút nemkönnyű. olykor hisztis tudok lenni. néha félelmetesen. olyan dolgokon is felhúzom magamat, melyeken lehet hogy inkább felül kellett volna emelkedni, vagy olyanokon, amiknek nem is kellett volna nagy feneket kerítenem. perszepersze megvan bennem az öntudat, meg azthiszem azmajd sosem vész el, szóval ez valószínűleg így fog maradni, meg ha nemgondolom úgy, hogy igazam van nyilván nem kötök bele dolgokba.
de néha (néha?!) mégis túlzásba viszem. de ő mindig normálisan, türelemmel kezel, szépen néz rám akármit csinálok, (kivétel ha hideg kézzel fogom meg a hasát) szépen beszél, (kivétel ha hideg kézzel fogom meg a hasát) tehát a lényeg: ilyenkor is szeret.

nem tudom elégszer megköszönni, hogy vagy!

u.i._ ömlengősen rövidblog - sajnálom, néha ilyen is kell.

a mai bejegyzésem az öngyilkosság művészetben való megjelenéséről fog szólni.

nem vagyok depresszív! igazából ezt az egész gondolatmenetemet Péterfy Bori új albumán található Húsz emelet c. száma indította el.
tehát a dalszöveg, voilà:

"Ezüstkígyó a karkötő
a nyaklánc fojtogat
szűk a cipő
rám kiáltasz
nem vigyázok
nincsen korlát
ahol állok

rózsaszínű szárnyakat akarok
mint az angyalok
repülök hozzád

hosszú idő húsz emelet
csillogó üvegek
mögött emberek
tévét néztek
vacsorázok
felkiáltok
de nem láttok

rózsaszínű szárnyakat akarok
mint az angyalok"

nahmármost lehet megkövezni, hogy ebből a dalból hogyan is jön nekem az öngyilkosság, de nyilván azért írom ezt a blogot, hogy a gondolatmenetemet befejezvén erre is fény derüljön.

Az első strófa abszolút leírja azt az állapotot, amikor az ember sehogy sem találja a helyzetét kellemesnek, az olyan luxuscikkeket, mint karkötő, nyaklánc, és jelen esetben a cipő; kellemetlen szavakkal társítja - kígyó már alapjában véve egy fojtogatást fejezhet ki, majd a nyakláncnál ki is van emelve maga ez a gondolat, a szűk cipő pedig csak tetőzi a hangulatot, hogy a lírai én, vagy valaki akit kigondolt nem érzi jól magát a bőrében.

de még ugyanebben a strófában megjelenik agy másik szereplő - "rám kiáltasz" - Ezután következik a "nem vigyázok" sor, tehát feltehetőleg valaki olyan, aki segíteni akar a lírai énen, de az utána megjelenő: "nincsen korlát / ahol állok" sorok arra engednek következtetni, hogy hiába van segítség, úgyis a lírai én dönti el, hogy mit kezd az életével.

Baljós képet fest le eddig a dal, amit a következő, "...rózsaszínű szárnyakat akarok..." kezdetű strófa egy kicsit enyhít a hangulaton, már maga a szín, és az angyal kifejezés nem olyan komor hangulatú, de ha belegondolunk, az angyal nem a földön élő lény, teste lényegében nemföldi, ezáltal itt is a halálra utalhat a dal.

A "repülök hozzád" egy elvesztett személyre is utalhat, a lírai énnek itt nem megmentésre van szüksége, ő tudja hogy kivel akar lenni, célja van.

"Hosszú idő húsz emelet..." ez a sor abszolút belopta magát a szívembe régen fogott meg ennyire kifejezetten egy gondolat.
Már maga a húsz emelet magasságot fejez ki, ami visszautal az első strófában elindított "nincsen korlát, ahol állok" gondolatra. Ez is ugrásra utalhat,öngyilkos hajlamra.

Majd ezután következik a társadalom leírása, a "csillogó" jelző szépséget fejez ki, az emberek mintha valami üveggömbben élnének a lírai éntől elzárva Idillikus kép jelenik meg a vacsorázással, az társas tevékenység, s itt az első strófával ellentétben sokkal inkább kifejeződik, hogy a lírai én társaságra vágyik, itt ő kiált, nem utána kiáltanak, elveszettség képe rajzolódik ki, amit a "de nem láttok" sor betetőz.

Itt megint megismétlődik a "...rózsaszínű szárnyakat akarok / mint az angyalok..." sor, de már a nélkül, hogy "repülök hozzád" szóval elmondható hogy egy lelki folyamat játszódott le a dalban, mely végén a lírai én realizálta, hogy egyedül van helyzetében, vagy úgy általánosságban a világon.

Nyilván nem posztom eldönteni, vagy megállapítani, hogy miről szól a dal, csak nekem ez a mondanivalója, annak ellenére, hogy igazán jól érzem magam a bőrömben.

"A zenésznek zenélnie, a művésznek festenie, a költőnek írnia kell, ha véglegesen boldog akar lenni. Amit az ember tud, azzá kell lennie."

ebből a gondolatból kiindulva, plusz a tényből, hogy nagyon sok művész lesz öngyilkos foglalkoznék kicsit a témával ezen szemszögből is.

A művészek komoly szellemi munkát végeznek, folyamatosan őrlődnek, az életet olyan érzékenyen látják, ahogy ezt nagyon sokan még elképzelni sem tudják. A mellett, hogy a mindNnapokat ők teljesen máshogy élik meg, nagyon sokan még el is várják a művésztől, hogy folyamatosan alkosson, és olyat aminek komoly értéke van. Ilyen teherrel élve könnyebbnek tűnhet az élet teljes eldobása önmaguktól, de ezt persze nem csak a fent említett okok válthatják ki önmagukban; a meg-nem-értettség visszaköszönhet a családi életben, s életük mindN pontján,s ebből kifolyólag a teher átalakulhat kínná.

A művész sokszor meg nem értett a saját korában, majd öngyilkossága után természetesen "megvilágosodik" a társadalom egy része (aki fogékony valamilyen szinten, de akkor nem értette amikor élt) s akkor dicsőítik, amikor már nem él, amikor lehet, hogy pont arra lett volna szüksége életében, amit csak halála után kap meg.

Olyan 3 éve olvastam egy újságot, amiben női művészekkel foglalkoztak többek között festőkkel, táncosokkal, írókkal, szobrászokkal.
Ha jól emlékszem, a szobrász hölgy mondta azt, hogy az ő alkotásait a halála után semmisítsék meg, nincsen szüksége az általam fentebb említett "mozgalomra" miszerint a halála után kezdik értékelni műveit.

Ez érdekes gondolat,nekem nem szimpatikus, de abszolút megérthető a szempontjából. (amiért nekem nem szimpatikus, csak az, hogy én abszolút nagy család-centrikus nőszemély vagyok, és elgondolkodtam azon, hogy a hozzátartozóknak milyen érzés lehet megsemmisíteni szerettük alkotásait, mikor már ő sincs a világon.)

Az öngyilkosságot elítélem; senkinek sincs joga eldobni magától az életet, és sokszor önzőnek is tartom az öngyilkost, aki nem gondol környezetére tette után. Igaz, még nem voltam olyan helyzetben, hogy ezen elgondolkodjam, de nem is fogok ilyen helyzetbe kerülni, szóval ebből az aspektusból nem tudom megvizsgálni a témát, de nekem ez mindNképpen jobb így.

u.i.: a Boriról nyilván nem gondolom, hogy öngyilkos akar lenni, csak pont az ő dala indított el bennem egy gondolatmenetet. Bori túl sikeres, és túl vidámnak tűnik ahhoz, hogy akár még feltételezzem is azt, hogy ilyeneken gondolkodik.

üdv, Tus voltam :)

nah kezdésnek az Avatar c. filmről gondoltam egy kis összefoglalást többféle aspektusból megvizsgálván :)

nah ittvan ez a film, ami már most a 4. a leginkább nézett filmek listáján. (James Cameronnak önmagát kell megelőzni, ha első akar lenni, ugyanis a Titanic sikere a megjelenés óta töretlen...)

nyilván, ha valami híres, és sok pénzt hoz, azt az emberek vagy nagyon szeretik, vagy próbálják lehúzni kritikával; vélemény nélkül ritkán maradhat.

én el voltam ájulva a filmtől. a sztori lényegében egyszerű mint a bot; Pocahontas-sztori modern köntösbe bújtatva, de ez azért nem baj, mert normális értékeket hordoz, nincsen értékrend-torzulás.

Jön a gerinctől lefelé béna katona, kap egy lehetőséget; megszületik na'vi (a filmben élő különleges faj) alteregója, először kémkedik az (ember) katonáknak, aztán nagyon szerelmes lesz na'viként, várja a reggeleket, hogy visszatérhessen a na'vi testbe, majd jön a nagy háborúskodás, aztán egy-két bonyodalom még ezen kívül, és egy kedves kis befejezés.

nah de kééérem ami ezek között történik =O a technika gyönyörű; moziélménynemet egyedül az rombolta, hogy nagyon elől ültem, és majd' kitört kicsinyakam...

(eszembejutott! mielőtt kezdett volna a film, levezettem egy hosszabb gondolatmenetet Pocoknak arról, hogy moziba járni azért fontos, mert az alapműveltséghez tartozik, és az ember minél több filmet megnéz annál jobb, ugyan úgy, mint a könyvek olvasásával. lehet hogy valami rossz élmény, de legalább lesz viszonyítási alapja, és különböző társaságokban több témához is tud hozzászólni akár egy ilyen élmény után.
miután ezt levezettem sokkal hosszabban, és sokkalinkább beleélve magamat; megszólalt előttünk valami kicsifiú annyira borzasztó trágárul, hogy mi szégyeltük el magunkat,gyönyörű volt ez a kontraszt a monológom és az ő megnyilvánulása között...)

kedvenc mozzanatom/gondolatom/tényezőm a filmben:

a na'viknak hosszú fonott hajuk van.

nahmármost ez virág-szerűen fejeződik be, s ezzel a "dologgal" tudnak kapcsolatot teremteni a természet lényeivel.

(alapból imádom azt a filmben, hogy a na'vik ennyire természeti lények, ráfér a világ mostani nagy gondolkodóira ez a látásmód...)

szóval a  na'vik úgy tanulnak meg lovagolni is, hogy a lovak testével összekapcsolják ezt a "virágot", s ezután ló és lovasa érzik egymás gondolatát - ráhangolódnak egymás rezdüléseire.
ugyan így van ez a repüléssel is;

(alapjáraton szeretem az olyan dolgokat, ahol repülés-mozzanat van, annyira távoli az embertől, és oylan ismeretlen, hogy örökké különleges marad, legalábbis számomra. nah nem a repülőgéppel történő, ezmost egy kcsiit más...)

van ez a sárkány-szerű lény ebben a gyönyörű világban, jellegük kicsit a harrypotter hippogriff-karakterére hajaz.

mindN na'vinak csak egy ilyen lénye lesz egész életében, megszerzi magának, s utána együtt szelik az eget. (ez egy szép hűség-motívumnak is továbbgondolható, hiszen a na'vik egymás közti életében is így történik ez párvbálasztáskor.)

nah és velük is hasonló történik, mint a lovakkal, összekapcsolódik a na'vi a sárkányával, s utána egymásra hangolódva jutnak el a kívánt cél felé.

de ez a kapcsolat leggyönyörűbb megnyilvánulása az, hogy a na'vik természeti lényként erőteljesen hisznek a Föld istennőjében, s hozzá is tudnak kapcsolódni, amikor a Szent-fához kapcsolódnak, ezt ábrázolja a fenti kép :)

(a jelenet, amikor Jake-ről kiderül, hogy más, kiválasztják az ebben a gyönyörű világban élő kis lelkek)

elgondolkoztam; miylen lehet ha két na'vi kapcsolódik így egymáshoz? annyira bensőséges, és nem-emberi és más, (és lehet hogy szexuálisan túlfűtött) hogy nyilván beindítja az ember fantáziáját; ezért is tartom többek között jó filmnek az Avatart.

(itt megjegyezném;  egy csoport annyira továbbgondolta, hogy kiborultak azon, hogy Neytiri, aki -szerintük- ideális leszbikus-karakter lenne, miért lett hetero?... de szerencsére a film nem mutat deviáns vonásokat, csak szépen "folyik" a néző szeme előtt...)

Szóval a történet egyszerű, és mégis a kidolgozott apróságok, és gondolatiságok miatt gyönyörű. Annyira természetközeli, és szép a film technikája, hogy az emberek szájtátva nézik, James Cameron munkáját, s még a moziból is átszellemülve lépnek ki.

Az alkotó tehát elmondhatja magáról; "A semmiből egy új, más világot teremtettem" (Bolyai után szabadon:) )

ennyivoltam, puszim :)

na helu :)

 azahelyzet, h volt már nekem blogom, csak ugye, ahogy a mondás is tartja "A jó lányok naplót vezetnek. A rossz lányoknak erre nincs idejük" 

szóval így széplassan befejeződött az én blog-írogatásom... de most megint megnyitottam az utat magam előtt, amin járhatok, vagy ismét nem, végül is tétje nincs, szal olymindegy :)

blogolásomat a régi szokás alapján folytatnám; hallgatok egy zenét, olvasok egy verset, vagy könyvet, látok egy filmet - szóval valami megfog, énmeg írás-cunamit zúdítok ide az élményről, aztán vagy elkalandozom alaptémától, vagy sem :)

nah kezdetnek ennyi, adieu ^^